Félelem, szeretet, kín, együttérzés, hosszú évtizedekre lélekbe zárt tabuk magyarázzák, miért nem tudja a társadalom a mai napig feldolgozni ’56-os forradalom napjait. A legjobb példa arra, hogy amikor ennyire közel van a történelem, nem mindig a felejtés segít, szükséges a múlt kibeszélése.

Beszélnünk kell a forradalomról, a forradalmat követõ kíméletlen megtorlásról, a társadalom ’56 és ’89 közötti kialakult ambivalens helyzetérõl, az elutasítás, a közömbösség, a hallgatás, a szolidaritás számtalan formájáról. Sajátos életképpel emlékezünk a forradalom napjairól.

Rózsás Erika

Gyerekfejjel 1956 októbere.

Köbölkút utcai általános iskola 8. osztályos tanulója voltam. A szüleim, nagyszüleim, felnõtt ismerõseim úgy indítottak szeptemberben a tanévkezdésre, hogy most úgy készüljek, tanuljak, hogy az életem döntõ szakasza következik, a tanév vége felé dönteni kell, hogy hogyan tovább: gimnázium vagy technikum. Magam részérõl mindent megfogadtam, megígértem. Megnyugodtak, és tovább foglalkoztak a maguk életének mindennapos nehézségeivel.

Megnyugodtak, és tovább foglalkoztak a maguk életének mindennapos nehézségeivel. A sajtó díszhimnuszt zengett hazánk szocialista, kommunista országának építésérõl, fejlõdésérõl. Természetesen a pártunk hatalmas erõfeszítésének köszönhetõen. Gyerekfejjel meghallottam a felnõttek közti egy-egy bizalmas beszélgetés részleteit, amely arról szólt, hogy a dolgozó nép sikereinek ellenére a családok megélhetése nagyon nehéz volt. Nem volt egyszerû kijönni a fizetésbõl. A legbizalmasabb egymás közti beszélgetés a Szabad Európa rádió hírei voltak, amelyek a párt állam vezetõi szerint hazugság, lázítás a demokratikus államhatalom ellen. Az ellesett, suttogó magánbeszélgetésekbõl azt vettem ki, hogy bizony van sok igazság abban, amit hallanak a rádióból. De isten mentse meg a bizalmas beszélgetõket, hogy kiderüljön valami is a suttogásukból, mert azokra igen szigorú büntetés várt. Rákosi már nem volt, de az általa elindított diktatúra, bár lazábban, de mûködött. Voltak helyette mások, Nagy Imre, Gerõ Ernõ stb. Én igyekeztem megérteni, de jobban érdekelt a foci a grundon, bolondozás a cimborákkal, álmodozni Grosics, Puskás, Buzánszki, Lantos, Lóránt és többi labdarugó és más sportág sikeres sportolóinak eredményeirõl.

Az állam beosztotta a dolgozók bérét: havonta 2 hetente volt fizetés. Mire volt elég? A napi szûkös megélhetésre. Reggel az iskolába menés elõtt egy gyors reggeli: zsíros kenyér teával, na, néha vajas kenyér is volt, sõt lekvárt is lehetett rá kenni. A suliban tízóraizás a nagyszünetben. Azt ettük, amit otthon anyánk csomagolt. Zsíros kenyér, csak úgy. De, ha az évszak olyan volt, paprika is volt közé szeletelve. Az osztályban, aki vajas kenyeret hozott az már kiemelt kategóriának számított. Nem voltak sokan, hát, még akiknek felvágott, vagy kolbász is jutott! Volt, aki almát is hozott. Többen nem hoztak semmit, õk megvámolták azokat, akik hoztak magukkal tízórait. Ezt mindenki természetesnek vette, hiszen többeknek nem jutott otthonról. Az almát a tulajdonosának tisztességesen kellett lerágnia, mégpedig úgy, hogy a csumán maradjon elég is. A nincstelen „lõtte”, azaz lefoglalta, ha a csuma nagyon le volt rágva, hát a tulajdonos szörnyen le lett szidva. Életünk így zajlott és mi ezt természetesnek vettük.

A tanév kezdetén új padtársat kaptam. Egy másik osztályból jött. Hamar összebarátkoztunk és egymásnak szurkoltunk, hogy egy-egy órán, a feleltetésen túl legyünk. Még az órán, mialatt a tanár, vagy a tanárnõ az új tananyagot leadta, megbeszéltük az elmúlt percek aggodalmait. Ebbõl igen sok kellemetlenségünk származott, hogy zavarjuk az órát, de igyekeztünk kiállni egymásért. Panaszkodott, hogy a magyar tanárnõ mindig letolja a csúnya az írása miatt. Vigasztaltam, hogy ne aggódjon, vannak írógépek és felnõtt korában avval fog írni és nem kézzel.

Október közepén hozzám is elértek olyan aggodalmak, amit a felnõttek suttogtak: politikailag valami nem stimmel, bár pártunk és kormányunk a helyén van. Lengyelországban gondok vannak a rendszer miatt és ott az emberek tiltakozásuknak is hangot adtak.

A szomszéd házban lakott egy nálam három évvel idõsebb nagyon szép lány, aki gyakran megállított, hogy beszélgessünk és én arra nagyon büszke voltam. Õ gimnáziumba járt és volt egy barátja, aki egyetemista volt, újságírónak készült és tõle tudja, hogy az újságíróklubban, az egyetemen bizony sokat beszélgetnek a lengyel gondokról és egyetértenek velük. Sõt úgy néz ki, hogy egy együtt érzõ szimpátia felvonulás is lesz, talán október 23-án. Õ ezt nagy lelkesedéssel mondta, ami rám is hatással volt. Otthon én ezt elmondtam szüleimnek, akik teljesen megdöbbentek, és szóáradatot zúdítottak rám, nehogy én errõl bárkinek is beszéljek.

Október 23.-ra valahogy megbolondult a világ. Az utcán az emberek megállították egymást, egy-két mondatot váltottak egymással, majd tovább rontottak, újabb megbeszélés. És mintha több rendõrt is láttam volna az utcán. Délután hivatalos feladatom volt. A XI. kerületi Úttörõ Ház Repülõ Modell szakkörének voltam tagja, sõt kijelölt csoportvezetõje. A feladatom az volt, hogy a Magyar Honvédelmi Sportszövetségre elmenjek a Bartók Béla útra és a modellezéshez szükséges léceket elhozzam.

A Móricz Zsigmond körtéren a 61-es villamos végállomásánál az emberek több csoportokban álltak, hangosan beszélgettek, sõt még a rendszert is szidták. Annak ellenére, hogy mindenki tudta, hogy a dolgozó nép által épülõ szocialista, kommunista rendszer szidása erkölcstelen és tilos volt és ezért szigorú büntetés járt érte. Mindenki készült az esti szimpátia felvonulásra. Gondoltam, ennek nem lesz jó vége, és igyekeztem minél elõbb a feladatomat elvégezni. Az Úttörõ Házba felérve a nagy csomag lécekkel, igen nehezen jutottam be, hogy a terhemet a helyére rakjam. A gondnok csak hosszas csengetésre nyitott ajtót és miután megismert aggodalmas arccal kérdezte, mi van lenn a téren. Úgy éreztem, hogy õ igencsak jól van informálódva, de többet akar tudni, és nagyon aggódik

Este több osztály és iskolatársammal színházba mentünk a Váci utcai Pesti színházba. A 8-as busz megállójában találkoztam az egyik iskolatársammal, de õ nem a színházba jön, hanem a szavait idézve: oda, ahol felvonulni és kiabálni is lehet, mire a szülei õt mellõlem elrángatva, felszálltunk a buszra, amely tömve volt.

A színdarab mirõl szólt, arról csak annyira emlékszem, hogy a valamilyen osztrákokkal kapcsolatos darab volt, és minden olyan szó, amely a magyar szabadságról, az elnyomatásról szólt, a közönség tomboló tapssal díjazta a színészekben is érezhetõ lelkesedést. Én is lelkesedtem.

Az elõadás végeztével az egyik szülõ kísért minket, hogy valahogy haza jussunk. Erzsébet híd akkor még nem épült fel és csak a Szabadság hídon (akkori nevén) át lehetet haza mennünk. Már messzirõl hallatszott, hogy nagy a felfordulás a Múzeum körúton. Kiérve a kõrútra, láttuk a rendben felvonulókat és a járdán álló türelmetlen nézõket. Nagy hangzavar volt. Többen szidták a rendszert, szabadságot követeltek és haza az oroszokkal. A felvonulók jelszavakat kiáltoztak: éljen az ifjúság, én: jó éljen. Vesszen Gerõ, én: õk tudják, vesszen. Munkát, kenyeret, én: mi, az hogy munkát, kenyeret? Apám dolgozik, anyám is. Van munkájuk, sõt még kenyerünk is van, na ja, zsíros kenyér, néha vajas is. De van. A lelkesedésem egy kissé lelohadt, de szenvedélyesen kiabálók, hogy szabadságot a népnek, újra felszították.

A Múzeum kerítése mellett állt egy rendõr, Igyekezett meghúzni magát, de nem tudott észrevétlen maradni. Egy nõ együtt érzõ hangon rászólt, jobb volna, ha eltûnne. Ez a hangulat már õ ellen is irányulhat. A rendõr mondta, hogy õt ide parancsolták, nem mehet el. Az asszony rászólt: pedig jobban tenné, mert arrébb egy másik rendõrt félholtra vertek. Persze nem a felvonulók, hanem járdán lévõ hangoskodók. A rendõr megfogadva az együtt érzõ tanácsot, elosont a rádió felé vezetõ utcán. Nem biztos, hogy jó irányba ment. Nem sokkal késõbb, ott, a fegyvert szerzõ „felkelõk, forradalmárok” vérengzést rendeztek.

Valahogy, gyalog mellékutcákon keresztül eljutottunk a Szabadság hídon keresztül a Móricz Zsigmond körtérre, és ott elváltunk. Mindenki arra ment amerre lakott. A körtér meglehetõsen nyugodtnak tûnt. Semmi elõjel nem mutatott arra, hogy a következõ napon barikád épül és emberek halnak meg. A mellékutcákban már fegyverlövések is eldördültek. Ki kire lõ? És miért? Szerencsém volt, a 61-es villamos még benn állt végállomáson. A vezetõ addig várt, míg a kocsi teli lett. Sok rendõr is volt a kocsin. Vállukon géppisztoly. Rájuk kérdeztem: biztos üres, csak ijesztgetés az egész. A rendõr szétszedte és megmutatta a tárat. Teli volt golyókkal. Végre haza érkeztem és becsöngettem a házunkba, ahol laktam. Ez egy három emeletes ház volt. A házmesternõ rémült arccal jött ajtót nyitni. A férje hivatásos katonatiszt volt, AVH-s.

Az Állam Védelmi Hatóság, mint katonai szervezet a párt állam védelmére alakult. Akik szebeszálltak és nem fogadták el a Magyar Kommunista Párt eszméit, sõt hangosan szembeszálltak kommunizmust építõ dolgozó nép ideológiájával, hát azokat elkapták és alapos és drasztikus kezelésbe lettek véve. Az AVH kiskatonái egyszerûen besorozott katonák voltak, szerencsétlenségükre nem a Honvédséghez kerültek. A felsõbb szintû tisztek, illetve a civil önkéntes alkalmazottak foglalkoztak az elkapottakkal, hogy a véleményüket megbánják, megváltoztassák. Sokan börtönbe kerültek, és még jó, ha nem nyomorodtak bele a kezelésbe. A házmesterné engem látva megkönnyebbült és kérdezte, mi van a belvárosban. Nagy lelkesedéssel meséltem, hogy mit láttam, de ez õbenne inkább aggodalmat keltett. Hirtelen messzirõl egy géppisztolysorozat akasztotta meg a lelkesedésemet. Õ is meg én is gyorsan elmentünk a lakásunkba. Anyámék már vártak. Mindent elmeséltem nekik. Aggodalom ült az arcukra.

Másnap reggel késõn ébredtem. Csodálkoztam, hogy anyám nem keltett fel, sõt otthon volt. Nem ment dolgozni. Magyarázta, hogy Budapesten, sok helyen barikádok lettek építve és harcok vannak Ki, ki ellen harcol? Hát a felkelõk a katonaság ellen, az ÁVH-sok ellen, sõt a nálunk ideiglenesen Magyarországon állomásozó orosz katonák ellen is. Lementem az utcára és ott a bámészkodó egymással beszélgetõ emberektõl próbáltam értékes információkat elcsípni, de értékelhetõ dolgot nem kaptam. Az Alkotás utcán nem közlekedtek a villamosok. Egy szállítókocsi jött a Móricz Zsigmond körtér felöl, amely a Csõsz utca sarkán leállítva lett. A sofõr elmondta, hogy a Móricz Zsigmond körtéren barikád épült a 61-es villamos végállomásánál is, és ott harc van, lövik egymást a civilek és a katonák. A kedélyek felizzottak. Mindenki tudta, ott forradalmárok harcolnak a magyar nemzet szabadságáért. Mit kellene tenni? Néha egy-egy vijjogó mentõautó száguldott a Sportkórház felé, mindenki tudta, hogy sebesülteket szállítanak.

A Csörsz utcában a MOM gyárat orosz tankok vették körbe. Nem értettem mit keresnek itt. Mi civilek minden gond nélkül bámészkodtunk rájuk. Néha, valamelyik tank záró fedele kinyílt, megjelent egy orosz sapkás fej, körülnézett, majd visszahúzta magát és bezárkózott. Nem provokáltak minket. Nem történt reagálás arra sem, mikor megjelent két civil ruhás férfi, puskával a vállukon, nemzeti színû szalaggal a karjukon. A hivatalos nevük: nemzetõr és azok csak megbízható forradalmárok lehetettek. A házunkban lakó férfi volt az egyikük. Kokics Bélának hívták. Csodálkoztam, hiszen elõtte való napon ugyanilyen nemzetõrök jöttek be a házunkba. Minden lakót, akik csodálkozva kint álltak a körfolyosón, hogy mit, vagy kit keresnek, azonnal bezavarták a lakásukba. A földszinten és minden lépcsõfordulóban lövésre kész puskával a kezüben beálltak, és vártak. A harmadik emeleten a Kokicsékhoz csöngettek be lövésre emelt puskákkal. A felesége nyitott ajtót és a látványtól felsikoltott, majd elájult. A nemzetõrök berohantak, de senki mást nem találtak a lakásban. Hát, ez hogy lehet? A megbízható forradalmárra megbízható forradalmárok vadásznak? A két nemzetõr a tankok mellett minden gond nélkül mentek tovább. Kokics Bélát 1957 nyár elején kivégezték ellenforradalmi tevékenysége miatt. De akkor a nemzetõrök miért keresték?

Amikor, mi bámészkodók túl sokan lettünk, akkor valamelyik tankból egy géppuska sorozatot engedtek a levegõbe. Hirtelen mindenki eltûnt, de csak tíz- tizenöt percre, de estére mindenki. Az utcán megrökönyödés lett úrrá mikor egy öt éves formájú gyerek egy puskát a kantárjánál fogva vonszol maga után. Azt mondta, hogy találta és viszi haza apjának, akinek ilyen még nincs otthon. Meglepetést akar neki szerezni. Ellehetett képzelni, hogy az apja hogy fogadta a meglepit. Na, de mit keresett egy ekkora gyerek az utcán felügyelet nélkül? A bámészkodok szó nélkül hagyták a gyereket tovább menni.

Mikor nyugalom lett, elmentem a Móricz Zsigmond körtérre, hogy a hallottak után megnézzem, mi történhetett ott . A látvány megdöbbentõ volt. A 61-es villamos végállomásánál, a hol a Villányi út a Móricz Zsigmond körtérbe ér, az utcát lezárva, az útból felszedett bazalt kockakövekbõl barikád épült olyan egy, másfél méter magasságban, a homokos földön túrások, mindenféle kacatok. A barikád túloldalán, baloldalt egy szétrobbant tank, melynek felsõ része a löveggel együtt másfél, két méter messzire hevert a földön. A tank alsó részének sarka egy résnyit szétnyillott, szétrobbant. A lánctalpak épek voltak. Valaki mondta molotov koktél lett hátul a tankba dobva, az tud ilyen kárt okozni. Hogy, hogyan teszik ezt? Amint a tank elrobog, valaki a kapualjból utánaszalad az égõ gyújtós zsinórral ellátott molotov koktéllal, és hátul bedobja azt. Utána futás vissza a kapualjba.

A Móricz Zsigmond körtér Kelenföldi pályaudvar felé esõ részén egy kiégett kis teherautó állt, füstös, kormos. Állítólag lõszert szállított. Alatta két összeégett, fekete, görnyedt, összezsugorodott tetem, de kilehetett venni, hogy emberek voltak, állítólag orosz katonák. Mondták, hogy rájuk lõttek, mire õk a kocsi alatt kerestek menedéket, de az kigyulladt és ott vesztették életüket. Borzasztó látvány volt.

A téren sokan megsebesültek, meghaltak, sõt egy 14 éves formájú gyerek is. Molotov koktélt adtak a kezébe, hogy az ott elrobogó tank után fusson azt felrobbantani. A nagy összpontosítás közben nem vette észre, hogy mögötte befordul egy másik tank is, amely azonnal tüzet nyitott a molotov koktéllal a kezében az elsõ tank után rohanó gyerekre. Állítólag öt golyó találta el. Nem szenvedett. Azonnal meghalt. Hõsi halott lett. Egy gyerek? Velem egy idõs!

Valahogy nyugalom lett. Igen, lehet iskolába menni. Emlékekkel teli értem az osztályomban. Mindenkinek volt mondanivalója. Majdnem mindenki megjelent, csak a padszomszédom hiányzott. Mindnyájan megdöbbentünk, õ volt az a gyerek, akit a Móricz Zsigmond körtérnél lelõttek, a padszomszédomat, barátomat.

A Farkasréti temetõben lett eltemetve. Természetesen az egész osztály, a tanári kar és az iskolából még sokan jelentünk meg a temetésen. Nekem örök emlék az ásott sír felett elhelyezett koporsó, rajta a felirat: ENDREI ÁRPÁD ÉLT 14 ÉVET. A koporsó mellett a feketébe öltözött megtört, zokogó szülõk és az Árpi nõvére. Több búcsúbeszédbõl csak egy mondatra emlékszem, a magyar tanárnõnkre, mondta: Sokszor letoltalak, hogy az írásod csúnya, de most kijelentem, hogy a legszebb, hiszen a saját véreddel írtad: ÉLETEM A MAGYAR SZABADSÁGÉRT. Utána a sírgödörbe leengedett koporsóra szóródó rögök és a szülõk zokogása hallatszott.

Bennem rengeteg kérdés halmozódott fel. Miért kellett neki meghalnia? Miért kellett neki 14 évesen meghalnia? Ki az a felnõtt, aki egy gyerek kezébe molotov koktélt adott, hogy öljön 14 évesen? Miért nem õ szaladt a tank után? Az a felnõtt biztonságban maradt. Vajon volt-e, van-e lelkiismeret furdalása, ha még él egyátalán? Árpi korabeliek közül vajon hánya haltak meg a felnõttek által kihasználva a gyermeki lelkesedést? Ezek a felnõttek hõsi halottnak tartják ezeket a tizenéveseket, pedig csak az emberi felelõtlenség áldozatai.

Az osztályfõnöknõnk szerzett egy fényképet Árpi szüleitõl és bekereteztette. A tanítási órák alatt mellém, a padja íróasztalára volt helyezve a fénykép. Gyakran úgy éreztem, hogy továbbra is ott ül mellettem, odafordultam, és akkor vettem észre, hogy ott nincs senki. Minden nap más osztálytárs vitte haza a fényképe, majd évvégén osztályfõnöknõnk a lakásában õrizte tovább.

Árpi, emléked továbbra is õrzöm! Nyugodj békében!

Padszomszédod, barátod:

Paksi Imre